Na így kezdésnek megpróbálom összefoglalni, hogy mi is van velünk mostanság, ki-hol-mit csinál. Kezdjük talán a család legnagyobb kiterjedésű tagjával, az én drága jetimmel, aki a Kelley, más családtagoknak: dede. Még mindig az egyháznak dolgozik mint vagyonkezelő, és még mindig nagyon szereti a munkáját. Karácsonyra kaptunk magunktól egy álompianinót, és végre teljesült ezzel egy régi álma, hogy gyakorolhasson újra zongorázni, jó őt látni esténként kicsit kikapcsolni és játszani. Szintén új jelenség, hogy emberem konditerembe jár, vagyis járogat :) de már ez is több mint a semmi. Reméljük az életmódváltás küszöbén járunk, belépni még durva változás lenne a macimnak, de legalább közeledünk.
Kicsik marha cukik és egyben irtó nehezen kezelhetőek mostanság, de ahogy olvasgatok erről, mindenhol megszenvednek a családok a 2-4 éves korosztállyal, szóval már nem aggódom ezen, az úgysem viszi előbbre a dolgokat. Ők keresik önmagukat, a határaikat, az én határaimat és úgy egyáltalán, valami mini kamaszkort élnek meg, valószínű az ő szemszögükből ugynaolyan nehéz velem, mint nekem velük olykor, ezt mutatja az is, amit mostanában mondogat az Emma nekem: mama, te nem fogadsz szót nekem. És igaza van, hiába kér néha dolgokat én nem teszem meg azokat (pl. harmadjára csokis zabpelyhet enni ebéd előtt stb. ) és ez az ő kis fejecskéjében legalább olyan szófogadatlanság, mint mikor ő nem megy be kezet mosni 5szöri felszólítás ellenére sem. Szóval faragjuk szépen egymást, közben tanulok én is, ők is, én anyának lenni, ami azt hiszem a legkeményebb szerep. Nincs semmire tuti recept, hiába a sok okos nevelésről szóló könyv és a mégokosabb családtagok, minden gyerek más és más, a reakcióik egyáltalán nem abszolút kiszámíthatóak, hiába a következetes nevelés, amire ma mindenki esküszik, az sem hoz csodát, csak évek múltával, legalábbis nálam még nem hozott minden téren eredményt, de nem adom fel. Mielőtt túl panaszosra sikerülnék, hálás vagyok az én kis csibéimért, azért hogy egyáltalán anya lehetek és azzá válhattam. Olyan mérhetetlen és itt meg sem fogalmazható boldogságot jelentenek ők, a puszta jelenlétükkel is, hogy tényleg döbbenet. Valószínű nem hiába akarja a jó Isten, hogy szülővé váljunk, azt akarja hogy megtapasztaljuk testközelből a feltétlen szeretet csodáját.
később folytatom, most káosz a köbön...